a tizedik perctől az utolsóig

Talán a német új film tendenciáihoz igazodva, talán kevésbé tudatos döntés eredményeképp, Maren Ade rendező legújabb filmjében realista eszközökhöz nyúl, de éppen csak olyan mértékben alkalmazza őket, hogy jelenetei nem válnak ettől szokatlanná, esetleg újszerűvé, csupán megnehezíti a néző dolgát, aki igyekszik megtartani a figyelmét.  A film mégiscsak kiemelkedő pillanatai az örök gyereknek megmaradó női főszereplő következetesen végigvitt karakteréből fakadnak -megállíthatatlan nevetőgörcsök és többé-kevésbé sikerült kiugrási kísérletek címkézik meg mindazt, ami megjegyzésre érdemes-, az igazi csúcspontok azonban kizárólag domborzati szempontból értelmezhetőek: egy epizód erejéig elkísérjük főhőseinket egy hegymászótúrára, de számukra a szédítő magasságokban sem változik semmi.

A Mások vagyunkban egy fiatal német pár, Gitti és Chris szardíniai nyaralását követhetjük nyomon, a hétköznapokból való kiszakadás lehetőségét, ami azonban szereplőinknek mégsem hoz újat. A látszattörténéseket hőseink pótcselekvésekkel szakítják meg, időnként ügyetlen kísérleteket tesznek arra, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz, kirándulni mennek, táncolnak, szeretkeznek, de ez a kapcsolat –akár a film- nem tart sehová. A filmbeli epizódok lazán szerkesztettek, sorrendiségük felcserélhető, nem rajzolnak fel semmilyen ívet, sem a kettőjük közti viszony ellehetetlenülését, sem a szenvedélyek újjáéledését nem jelzik. Valószínűleg ennek a kapcsolatnak a véletlenszerűen kiválasztott állomásai is lehetnének: szemelvények egy elhibázott életből –amit látunk, az nem más, mint két órányi vergődés, úgy a mozivásznon, mint a körülöttünk lévő moziszékekben.

Szó, mi szó, a Mások vagyunk a kelleténél jóval hosszabbra sikeredett: a ciklikus időkezelés kezdetben izgalmas lehet a néző számára, ám hamar felismeri az alkotói szándékot és az egy helyben toporgás érzékeltetésére hivatott epizódok hamar önismétlővé válnak, ezáltal lehetetlenné teszik a szereplőkkel való azonosulást. Mire felbukkanna végre némi fordulat, már túl későinek és ráadásul soványkának bizonyul ahhoz, hogy visszaszerezze a félúton valahol elveszített nézői érdeklődést.

Bár a helyszínek a szigeten belül többször változnak, ez a megoldás kizárólag a látványvilághoz ad némi pluszt. Dramaturgiai szempontból teljesen közömbös, hogy Chris és Gitti körkörös napjai tengerparton, az autópálya melletti leállósávban, egy kopár hegytetőn, vagy éppen egy berendezés nélküli üres szobában zajlanak-e. Az üdülőövezet helyszínei puszta díszletként működnek, legfeljebb hátteret szolgáltatnak a meg nem élt pillanatokhoz, nincs történetformáló erejük. A minimális filmes eszközhasználat, az időnként rosszul bevilágított terek, a kameramozgás vágással történő kiváltása az esetek nagy részében az amatőr filmek stílusát idézi és összhangban van a film narratívájával, ami szintén a tudatos megszerkesztettség hiányát imitálja.

A címben sejtetett probléma, a hasonlítás kérdésköre végigvonul a filmen. Nem Chris és Gitti egymáshoz való hasonlóságáról, vagy különbözőségéről van szó, hanem arról a megfeleléskényszerről, amelyet a szereplők önként mérnek saját magukra. Minden külső elvárás nélkül mindketten a fejükbe veszik, hogy valaki másnak kell lenniük, mint akik valójában. Chris sikeresebb és férfiasabb szeretne lenni, Gitti nőiesebb külsőről és családról álmodik. Már a nyaralás kezdetétől fogva tisztában vannak vele, hogy a szigeten tartózkodik Chris volt évfolyamtársa, a szintén építész, szakmai szempontból révbe ért Hans és a felesége, a csinos és éppen várandós Sana. Amikor minden igyekezetük ellenére mégis összefutnak az ismerős párral, óhatatlanul összehasonlítási alapként kezdik kezelni őket.

A szereplők megkettőzésének ötlete izgalmas lehetőségeket hordoz magában, de ezek ugyanúgy elúsznak, mint az ér

dekesnek induló, de hamar tét nélkülivé váló párbeszédek. Az egyetlen valós változás, amit a sikeres, ám rendkívüli módon ellenszenves házaspár megjelenése eredményez, az, hogy a sokadik megaláztatás után Gitti végre a sarkára áll és legalább egy-két mikrolázadás erejéig, de megpróbál változtatni alárendelt helyzetén. Amikor úgy dönt, elrepül innen, Chris végre átlépi saját önzőségét és ha kis időre is, de visszanyeri gyermeki mivoltát. Sejthető, hogy nemcsak magát győzte le, hanem Gitti ellenállását is megtörte, a dolgok valószínűleg folynak tovább a megszokott mederben.

    A kapcsolat, amely valami érthetetlen okból kifolyólag nem működik –vándortéma az irodalomban, színházban, filmen, gondolhatunk Kunderára, Albeera, Bergmanra, hogy csak a legismertebb szerzőket említsük. Nem lehet annyiszor elővenni, hogy kicsit leporolva, korszerűsítve ne válna újra érdekessé a néző szemében. Ehhez azonban szükség van egy alapos átalakításra. Maren Ade nem tett hozzá új elemeket a jól ismert történethez, nem tette egyénivé, ezért a néző nehezen lép túl azon az érzésen, hogy mindezt már látta valahol (akár a saját életében?).

 A Mások vagyunkért a saját forgatókönyvéből dolgozó és filmje produceri feladatait is magára vállaló rendező megkapta a 2009-es Berlinale nagydíját, a Gittit alakító Birgit Minichmayr pedig a legjobb női alakításért járó elismerést. A szakmabeliek tetszését valószínűleg a realitásközeliség váltotta ki, mind a választott téma, mind a filmes eszközkészlet terén. Ez a film valóban olyan, mint egy hús-vér házaspár hétköznapjai: nincs tét, sem fordulat. A kérdés már csak az, hogy a moziba beülve ezzel akarunk-e szembesülni.